Művésznő átka ül rajtam. Valahogy nem megy a csajozás, mióta kidobtam. Mármint dugásra mindig van valaki, de nem érzek. Ha meg érzek, akkor fél pillanat alatt kiábrándulok.
Tegnap nálam volt, "búcsúzkodni". Belebúcsúzkodtam a szájába, majd közöltem, hogy elmehet. Addig a pillanatig sosem láttam kiakadni. De jól esett. Mármint ahogy elhord minden szarnak(nem is értem miért...). Hogy Ő hord el minden szarnak. Valószínűleg valahol lelkiismeret-furdalásom van amiatt, hogy ő az egyik, és nem az egyetlen barátnőm volt egyidőben. Meg persze az is jól esett, hogy tőle hallom végre azt, hogy mekkora ökör voltam, amikor kivágtam. Aztán átlépett egy határvonalat. Sírt. Bőgött. Bömbölt. És hogy ezt nem várta tőlem. Hogy belém van zúgva, de nem érdemlem meg. Hogy milyen szép volt a kapcsolatunk. Csak a végén... És hogy a mostani faszija paraszt vele. Na ekkor éreztem, hogy már nem a nemek harca zajlik közöttünk, hanem megint megnyíltunk egymásnak. Átöleltem, simogattam, összefonódott a testünk, belémbújt, ahogy régen. Nagyon régen.
Lesz mit kiszellőztetni a hegyen. Egy óra múlva indulok.
