Szakításunk egy hónapja történt. Miután már tényleg azt éreztem, hogy vele minden jó, de aztán egy enyhe veszekedés után jött, hogy már nem azt érzi, mint régen. Én sem azt éreztem. Egy évig voltunk együtt, ekkor az érzések már nem ugyanazok. Nem kevesebb, nem több, hanem más. Talán mélyebb. Meghittebb. Meg ő mennyire kiábrándul, amikor kinyílvánítom a sérelmeimet. Hol él ez? Három napig játszotta, hogy ő nem tudja, de szeret, de nem tudja, de szeret. Meguntam: Velem ne szórakozz, egy hétig no contact, utána mondd hogy mit akarsz, de ha szakítani akarsz, akkor azt sms-ben is megteheted, emiatt nem jönnék vissza. Itt a nyakláncod, add ide az óvszerem.(Pontosabban kivettem a fiókjából. Ezt elbasztam. Szar lett volna neki a kezéből ideadnia.) Csütörtök telefon: ennyi volt. Ezért utálom a tavaszt. Olvad a hó, ami miatt sár van, aztán melegszik a levegő, ezek miatt párás, majd megint sár és kibaszottul nem tudod eldönteni, hogy mit vegyél fel reggel, hogy ne fagyj meg, de ne rohadjon rád délután, az emberek hülyék, szakítanak, aztán még kúrnának, de nincs kivel, mert az egy héttel azelőtti szinglik is meghülyültek, és összejöttek más meghülyült szinglikkel, és a munkahelyen mindenki idióta, mert azt hiszik, hogy gép vagy, és mindenki meghülyült bunkóságát köteles vagy elviselni. Kisdrágám szakításában is volt legalább 80% tavaszi meghülyülés. Ja, kiábrándulás. Majd holnap.