Teljesen így érzem magam. Ahogy új létállapotba kerülök, úgy derülnek ki számomra olyan dolgok, amik kurvára nem tetszenek, és úgy jövök rá olyan eseményekre, amiket bizony rendesen elkúrtam. Tudnék változtatni az egészen, de a büszkeségem nem engedi, és az eredmény pedig csak egy rózsaszín takonyból felfújt cukrozott buborék lenne.

Amy Smart pedig kurvajó nő.

Dühít, ha arra gondolok, hogy más simogatja, dühít, ha azt látom olyasvalaki élvezi a hamvas bőrét, a mosolyát, a simogatását, aki nem érdemli meg. Tudom, ha nyűgös, nem tudja felvidítani puszta jelenlétével, nem tudja megnyugtatni, és nem tudja kielégíteni. Tudom, hogy zavar van a dologban, és helyrehozhatnám amit elkúrt, de a büszkeségem tiltja, hogy én kezdeményezzek. Mert ha bebukom, akkor nem csak ő, hanem már a büszkeségem sem lesz.

Felejts, menj a táborba. Aztán kúrj meg valakit, mindegy, csak valakit, mint régen.

Egyébként szerintem nem kötőjellel kell írni, hanem egybe.